Netelka

Szavak egy szál rózsa mellé

Ez a Te Napod, anya, s lám, nem hoztam
mást, csak egyszerű köszönöm-szavakat,
s melléjük egy szál sárga tearózsát.
Tudom, oly kevésszer öleltelek át,
de talán sosem késő bepótolni
az elmulasztott érintéseket, és
elmondani mindazt, amit úgyse lehet
szemtől szemben - esetleg így, ügyetlen
verssorokba szedve. Arcodon nyomot
hagyott az élet sok keserve, mégis,
tenyered őrzi még kisgyermek-testem
bársonyát, s hajad szépre szürkült szálain
ifjúságod száz emléke lépdel át.
Úgy érzem, már végtelen idő óta
nézem az ujjaid közül illanó
cigarettafüstöt, s az apró medált
a szegycsontod fölött, s arra gondolok,
a te jézusod most engem is szeret.
Ez a Te napod, anya, s lám, nem viszek
mást haza, csak örömkönnyeket, hogy ma
is elmondhattam, ha másként nem, hát így,
suta strófákba rejtve: köszönöm...

Felajánlás

Te, ki szavam veszed időről időre,
s elnémítod bennem a fel-felsíró strófát,
mondd, mit adhatnék a versekért cserébe?
Ajánljam fel Neked a legutolsó órát?

Vagy azt kéred, mikor eszmélt bennem a lét,
s anyám-apám válla fölött kinyílt a világ?
Bármit fölteszek, mondd hát, mi legyen a tét!
Nekem a szóért nincsen hiába-szolgaság.

Szánalmas, semmi kincseim vidd magaddal,
legyek árvább, mint márványba vésett költemény.
Csak maradjon bennem néhány egyszerű dal,
csak a lángot hagyd lobogni ujjaim hegyén!

Giccs

Nézem az eget. Szürke fellegek
monoton serege vonul némán.
Ha festenék, most a vászon előtt
ecsetem rágva tűnődnék a témán. 

Felhők alá hegyeket képzelek,
szurdokok fölé konok meredélyt.
Színeket mosok a fakó égre,
Két Napot - csakúgy szimpla csodaként.

Fekete szirtről sas zuhan alá,
Szinte kettéhasítja a vásznat.
Két szárnya érinti a két Napot,
lángra kapnak ujjamban a vágyak.

Szelet festek és rohanó folyót,
forrongást a moccanatlan tájba,
lilát, vöröset, lobbanó sárgát,
esőt, amint völgybe lóg a lába.

S eközben csöndben szemerkélni kezd,
az égről lefolyik mind a két Napom.
Szürke tócsa alattam a kedvem,
Megrázom magam s a küszöbön hagyom.

A város fölött

Pest szoknyájába kapaszkodva nőttem,
apró ördögként az Angyalok Földjén.
Ma a budai ég őszül fölöttem,
s ha sétálok a Gellért-hegy tetején,

a Margit-híd már nem kőhajításnyi,
mint mikor még nap mint nap arra jártam.
De se lábam, se szívem nem felejti
ívét a Sziget szebbik kapujában.

Ha tekintetem átevez a Dunán,
s a rakpartról visszakacsint a Várra,
ahogy fodroz a víz, hulláma nyomán
elmosódik a volt és van határa.

Mert tegnap még a pesti korzón ültem,
s ifjúságom Napja Budáról sütött.
Ma a Tabán fáit simítja kezem,
amíg elnézek a városom fölött.

Évek rohannak az Andrássy úton,
és a Nyugatinál emlékek ezre áll.
Minden utamat százszor újrafutom -
ki otthon van, az mindig hazatalál.

Egy példaképhez

Ujjaid nyomán életre kel a papír,
új értelmet nyernek a százszor írt szavak,
zokog a betű, a könyv örömkönnyet sír,
megszólal a néma, s látóvá lesz a vak.

Soraid láttán tollam messze hajítom,
s eltitkolom mindazt, mit valaha írtam.
Te a láng vagy! Míg én csupán füst és korom.
Semmilyen istenek áldása nincs rajtam.

Elmondanám

Elmondanám, amit érzek,
elmondanám, mert nem látsz a szívembe.
Elmondanám, ha elhinnéd,
de csak ülsz a semmibe meredve.
Talán ha bordáim közül
kiemelném, s két kezedbe
tenném lüktető életem,
észrevennéd, mennyi benne
a magam emésztő félelem.
Hétköznapokba fúlt érzéseink
közt tűnik a szenvedély,
túl messzi a magas és
veszélyes a meredély.
Pedig bejárnám veled a
távoli szirteket, s a pokol tüze
se égetne jobban, mint a félsz,
hogy a szerelem elvész,
s nem marad más életünk romjain,
csak néhány üszkösödött emlék.
De én még égni akarok,
lobogó fáklya lennék
két kezed között...
Mit tegyek, ha belőled a vágy
messzire költözött?
Félek, elrabol egyszer tőled
egy szépnek tűnő szerelem,
ne hagyd, ne engedd,
fogd erősen a két kezem.
Elmondanám, ha hagynád,
elmondanám, ha értenéd...
Még feléd nyúlok, kedves.
most még csak tefeléd.

Curriculum Vitae

Születtem hatvanöt őszén,

apró, elsőszülött leány.
Szemem, hajam mint a kőszén,
hogy szép voltam, nem mondanám.

Gyermekkorom, mint a másé:
hinta, a tér és a Sziget,
iskolák, majd – ócska klisé,
de tanultam az ˝életet˝.

A munkát, mert kell a kenyér,
és az értelmét a tettnek.
Hogy ad és elvesz a tenyér…
s közben kísértek a versek.

Tanultam szeretni lázban,
és hogy vannak örök dolgok,
hogy ország és határ ’ száz’ van,
de ˝otthon˝-t csak itthon mondok.

És még mindig csak tanulom,
hogy nincsenek véletlenek,
s hogy bármi van vállamon,
cipelni kell a terheket.

S okítom fiam a szépre,
míg ő tanít hinni a mesét,
hogy lehet jó is a vége,
s hogy valamit valamiért.

…

Az élet, akár a vers, szól
hozzám, és ma már figyelek.
Lehet túl messze a távol,
ma értem jönnek a hegyek.

Tölgy-bánat

A Sziget még ma is épp olyan,
s a Duna is folyik rendületlen,
ott a szív szeret - halálosan,
mint mi egykor, kócos éveinkben.

A huszonhatos ma is ott jár,
s a Pala előtt kígyózik a sor,
jó a fagyi a Kaszinónál,
s még mindig szép a régi kolostor.

Csak az a tölgy nem heverte ki,
hogy már nem minket rejt el az árnya,
de vén fejét büszkén felszegi,
hogy bánatát senki meg ne lássa.

Vers-sírás

Ez a sárga csekkek százada,
a postás izgalma elveszett.
Ha Anyegin erre járna ma,
mailben írna válaszlevelet.

A Tatjánák porlepte tantik,
lejárt az egykor kiírt tender.
Nem trendi nőben a túl antik,
a szív meg csak elavult szerver.

Esemest faragnak a költők,
a korszerű költészet instant.
S ha vesznek emberöltő-töltőt,
nem kell a poézisnak sírhant.

Kémia

Kártyavár-kapcsolat, áldatlan állapot, 
tizenkilencre is húzunk még új lapot. 
Építed – elfújom, építem – ingatag, 
tanultam kémiát, a szerelem híg anyag.

Elfolyik, akár a homok, vagy szürke por, 
az „örökké-legenda” minket is eltipor. 
Nem lehetsz elég bölcs, erre nincs egyetem, 
akarsz vagy nem akarsz, egyedem-begyedem.

Fejvadász vagy zsákmány, ’mondd, akarsz-e lenni’, 
harapj, de hagyj engem is húsodból enni! 
Százmillió múlt perc ragyog a szemedben, 
kellek vagy nem kellek, rád tetovált engem.

Keddekre zuhanó hirtelen péntekek, 
rohan az élet, te ne rohanj, kértelek! 
Remeg a kezem, lásd, eldől a kártyavár, 
maradjunk egymásnak, úgysincs sok hátra már.

Alíz és a régi fiúk

Régi fiúk, ti engem nem szerettetek,
fiúkák, ti rám se néztetek soha.
Csak az Alíz kellett, mindig csak az Alíz…
Ez rossz volt nekem. Az élet meg mostoha.

Az Alíz szép volt, csak úgy magától volt szép,
ahogy a hóvirág se direkt tetszeleg,
mégis mindenki örül neki, ha látja.
Hát, az Alíznak se kellettek kegyszerek.

És én hiába voltam belül gyönyörű,
hiába sikoltott belőlem az „itt vagyok”,
nem kellettem nektek, réges-régi fiúk,
s ma már bánhatjátok kamasz-vakságotok.

Pedig hogy’ tudtam volna szeretni akkor,
ha enyém lett volna kócos szerelmetek.
De ti Alízt vártátok esténként hatkor.
Régi fiúk, ti engem ne szeressetek.

Havazik

Fekete-fehér az este
pepita testű beste az éj,
útra, házra, térre csente
magamagát a rátarti tél.

Fekete-fehér a kertem,
cirmos havon árva csillag ül,
csendesen kezembe rejtem, 
s magánya álomba szenderül.

Kő kövön

Mondd, hová tűnnek néha a szavak?
Hová, e kicsinyke ég alatt, hol
minden elfeledett egyszer biztos
szembejön?
Nézem, mint nő heggyé kő a kövön,
hogy születnek új és új csillagok,
de szóból hogyha falakat rakok,
mind összedől.
A csend, mint kő a követ, felőröl,
porrá zúzza bennem a dalokat,
s bár tudom, nyitható minden lakat -
magamba zár.
Vagyok, mint hálóba akadt bogár,
vagyok kavics - mázsányi kő alatt.
Most teher a szó, s minden súlyával
rám szakad.

Hajnalcsend

Még szendereg a szombat. Nem bántom.
Hajnalcsend van és kisgyermekálom.
Paplant igazítok, szusszan az ágy,
két kis puha kéz a kezembe vágy.

Aludj csak szentem, megvár a reggel.
Az ég is küzd még a szürkeséggel.
Csak lassan foszlik róla a sötét -
álmodj még, kincsem, valami mesét.

Homlokod mögött varázslat legyen,
szaladj messze, túl az üveghegyen.
Lesd meg, hol születnek a csillagok -
én itt várlak, lásd, el sem mozdulok.

S te majd elmeséled, merre voltál,
jártál-e jószívű óriásoknál,
volt-e tündér és királylány elég,
s láttad-e, hogy igazak a mesék?

A fény apránként kúszik az égre,
rózsa és narancs a felhők széle.
Tenyeremben pihen két kicsi kéz,
s a legszebb szempár a szemembe néz.

Éjmély

puha hó hullik
csak a csend hallik
csupa csipkében
bokor, ág alszik

puha ágy szusszan
hold az ablakban
csuda dolgokról
tavaszt álmodtam

csak a szív dobban
semmi sem moccan
téli éjmélyben
havazik halkan

Hallgatag vers

Csöndes vagyok, akár egy bombatölcsér, 
ostrom után görcsbe rándult város, 
némább vagyok a novemberi ködnél, 
tán még lélegzetem is halálos.

És jó ideje nem bírsz szóra te sem, 
csak sodródsz velem, mint az évszakok, 
légüres a tér bennem s körülöttem, 
csak suttogni tudom: hé, itt vagyok…

Éj a tenyeremben

Elteszem emlékbe ezt a május estét.

Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.

Elteszem magamnak téli éjszakákra,

mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.

Most még csodás az alkony, lilába hajlik,

az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,

elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,

árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.

Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.

Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.

S míg a kertkapuban szédeleg a sötét,

az est vállamra borítja hűvös köntösét.

Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,

fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.

Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.

Szorítom reggelig - s lám, eltűnt mint egy álom.

(2006.)

Előre megfontolt szándékkal

Majd ha az utolsó versem is megírtam,
a dalt elnémítom mindörökre.
Nem bánt a hazug szó, a hamis dallam,
ha rúzsmosolyt festek a tükörre.

Majd ha felégettem minden délibábot,
mit sorban elém rakott az élet,
a tarlón mezítláb futnak át az álmok,
meg se látva, hogy tárat cserélek.

Majd ha leszámoltam mind az ábrándokkal,
s az illúziók is térdre hulltak,
ahogy megkegyelmez az éjnek a hajnal,
úgy engedem el én is a múltat.

(2006.

Keserű nyolcas

Nem neked írok, csak úgy magamnak, 
magamban lehet, hogy el is hagylak. 
Gondolatban bármit megtehetek, 
akár még belém is szerethetek.

Magamnak írok, rólunk, hiába, 
csak hang vagyok pusztába kiáltva. 
„Szeress!” – hátadról verődik szavam. 
Holnapban bízom, de ma is csak ma van.

(2006.)

Költősors

Költő mi mást keres, mint a lényegest – 
mosolyt, amint egy arcot szépre fest, 
kis kavicsot, mit a part épp kitakart, 
embert, ki vele majd egy irányba tart,

a reggelben fényt, jövőben biztatást, 
olvasót, ki lelke legmélyére lát, 
gyermek szemében a nyíló világot, 
s annak végét, mert még sohase járt ott,

és hazugok között az egy igazat, 
lelkében ifjút a ráncai alatt, 
földben áldást, ökölben bocsánatot, 
emésztő szenvedélyt, mit megálmodott,

tenyérben vigaszt, anyában meséket, 
koldus gyomrában a sovány ebédet, 
vihart, ha kint és bent kiabál a csönd, 
reményt idelent és hitet odafönt.

[…]

S mire a költő ezt mind megtalálja, 
már sírverset ró önnön fejfájába: 
"Koszorút ne hagyj itt – késő a babér. 
Imát se mondj, én mondtam már magamér'."