Netelka

Éjmély

puha hó hullik
csak a csend hallik
csupa csipkében
bokor, ág alszik

puha ágy szusszan
hold az ablakban
csuda dolgokról
tavaszt álmodtam

csak a szív dobban
semmi sem moccan
téli éjmélyben
havazik halkan

Hallgatag vers

Csöndes vagyok, akár egy bombatölcsér, 
ostrom után görcsbe rándult város, 
némább vagyok a novemberi ködnél, 
tán még lélegzetem is halálos.

És jó ideje nem bírsz szóra te sem, 
csak sodródsz velem, mint az évszakok, 
légüres a tér bennem s körülöttem, 
csak suttogni tudom: hé, itt vagyok…

Éj a tenyeremben

Elteszem emlékbe ezt a május estét.

Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.

Elteszem magamnak téli éjszakákra,

mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.

Most még csodás az alkony, lilába hajlik,

az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,

elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,

árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.

Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.

Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.

S míg a kertkapuban szédeleg a sötét,

az est vállamra borítja hűvös köntösét.

Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,

fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.

Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.

Szorítom reggelig - s lám, eltűnt mint egy álom.

(2006.)

Előre megfontolt szándékkal

Majd ha az utolsó versem is megírtam,
a dalt elnémítom mindörökre.
Nem bánt a hazug szó, a hamis dallam,
ha rúzsmosolyt festek a tükörre.

Majd ha felégettem minden délibábot,
mit sorban elém rakott az élet,
a tarlón mezítláb futnak át az álmok,
meg se látva, hogy tárat cserélek.

Majd ha leszámoltam mind az ábrándokkal,
s az illúziók is térdre hulltak,
ahogy megkegyelmez az éjnek a hajnal,
úgy engedem el én is a múltat.

(2006.

Keserű nyolcas

Nem neked írok, csak úgy magamnak, 
magamban lehet, hogy el is hagylak. 
Gondolatban bármit megtehetek, 
akár még belém is szerethetek.

Magamnak írok, rólunk, hiába, 
csak hang vagyok pusztába kiáltva. 
„Szeress!” – hátadról verődik szavam. 
Holnapban bízom, de ma is csak ma van.

(2006.)

Költősors

Költő mi mást keres, mint a lényegest – 
mosolyt, amint egy arcot szépre fest, 
kis kavicsot, mit a part épp kitakart, 
embert, ki vele majd egy irányba tart,

a reggelben fényt, jövőben biztatást, 
olvasót, ki lelke legmélyére lát, 
gyermek szemében a nyíló világot, 
s annak végét, mert még sohase járt ott,

és hazugok között az egy igazat, 
lelkében ifjút a ráncai alatt, 
földben áldást, ökölben bocsánatot, 
emésztő szenvedélyt, mit megálmodott,

tenyérben vigaszt, anyában meséket, 
koldus gyomrában a sovány ebédet, 
vihart, ha kint és bent kiabál a csönd, 
reményt idelent és hitet odafönt.

[…]

S mire a költő ezt mind megtalálja, 
már sírverset ró önnön fejfájába: 
"Koszorút ne hagyj itt – késő a babér. 
Imát se mondj, én mondtam már magamér'."

Fagyott szárnyak

Kicsit megállt a világ köröttem,

talán a ködbe zuhant tél teszi.

Kicsit lelassult ma a szívem,

viszi a vérem, bánattal teli.

Kicsit gubbasztok, fagyott a szárnyam,

ma a repülést hiába vágyom.

Kicsit elfordulok, hogy ne lássam,

hányan didergünk ezen az ágon.

Nyárból vagyok

Olykor feltorlódik bennem az élet, 
mint túlszervezett forgalomban 
a végeérhetetlen kocsisor, 
vagy mikor téli estén az utcára 
ömlik a nép a túlfűtött moziból. 
Egymásra hágnak a napok, rám zuhannak, 
és súlyuk alatt apránként 
szorul ki belőlem az élniakarás.

De most nyár van, nincs rohanás, 
a gutaütött órákat pihegve 
szívja magába az elmém, 
az augusztus átkarol, hozzám bújik, 
mintha könyörögve kérném… 
De csak ismer, tudja, hogy nyárból vagyok, 
hőségből, lobbanó napsugárból, 
zivatarból, akár a nyegle húszévesek. 
Időtlenül kavargok a bennem 
támadó, heves viharokban, 
s tánclépésben, örökidőkre hagyom 
az olvadó aszfaltban a léptemet.

Már akkor is

mikor csak gondolat voltál 
majd szüntelen lázas akarat 
mikor még nem tudhattam 
hallom-e valaha hangodat 
már akkor is

mikor édes bizonyság lettél, 
aprócska ugyan de igaz 
mikor szívem alatt magad 
voltál minden napban a vigasz 
már akkor is

mikor testem átformáltad 
kedved s akaratod szerint 
mikor még nem tudhattad 
milyen lesz neked majd idekint 
már akkor is

mikor akaratlan osztoztál 
velem örömben, bánatban 
mikor elindultál felém 
egy nap várva várt váratlan 
már akkor is

már akkor is 
nagyon 
szerettelek.

Hétköznapok fogságában

Olykor elveszek a mindennapokban,
s csak keringek a hétfők-vasárnapok
körém lombosodott rengetegében.
Rám sápadt, unott keddek szűk vénája
vonszolja lomhán a vérem, miközben
bordám mögött egy-egy kibiztosított
dobbanás mond csütörtököt. Csak állok
bénultan, rakódnak rám a szerdák és
faltól-falig péntekek, s mint cellában
megtett kilométerek, felzabálják
előlem a még megélhető teret.

[...]

Július jön, s én belekapaszkodom
a nyárba, ahogy felém tárja forró
és izgalmas sugárkarjait. Hiszem,
erre tart a perc, mi majd az ökölbe
szorult időből hetekre kiszakít,
s tenyeremben titkukat mind felfedik
az árokká mélyült Nasca-vonalak.

Padlás-mennyország (sanzon)

Ez csak egy könnyű, csacska sanzon,

lám, belém dúdolta magát a nyár,

egy régi június a gangon,

térkőre ájult, fáradt napsugár.

Néztük, hány porszemnyi világ van

egy fénynyalábban, kész ribillió,

a hőséget jól tűrtük, sőt vidáman,

s emlékszik ránk a szőnyegporoló.

Mi, körfolyosós, csitri lányok,

titkon a hátsó lépcsőn futkosunk ma is,

mi, körfolyosós, letűnt lányok,

tudjuk már, a padlás-mennyország hamis.

Gyümölcsöstálból fogyott a meggy,

és vígan köpködtük a sok magot,

kilestük, a lift kivel jön-megy,

s nem kívántunk bárkinek „jó napot”.

A ház macskáját dédelgettük,

fölöttünk bádogtető volt az ég,

forró vihar volt, ha szerettünk,

így volt igaz, csak régestelen-rég.

Mi, körfolyosós, csitri lányok,

titkon a hátsó lépcsőn futkosunk ma is,

mi, körfolyosós, letűnt lányok,

tudjuk már, a padlás-mennyország hamis.

A kétség és a remény napja

… És akkor falként emelkedett a tenger,
elnyelni készült milliárdnyi életet.
És tüzek gyúltak, kőris égett és éger,
vajúdott az ég, és lángokat kölykezett.

A Föld morgott, majd kiokádta kínjait,
félelmes hegyekké lettek apró kövek,
akárha Góliát feszíti izmait,
a golyóbis nyögött, szűkölt és remegett.

Elsötétült az ég szeme, jajdult a Nap,
teste belesajdult a vad rombolásba,
partra vetődtek fénylő, gigász cethalak,
izzó fénysáv csorgott a látóhatárra.

És kétség szorult az emberek szívébe:
lesz-e még holnap, ébred-e majd virradat,
festi-e még az eget a hajnal vére,
vagy tűnik jelen és jövő egy perc alatt?

És volt, ki remélt, mert másként nem tehetett,
vitte hite, akár tört gályát a vihar,
magához ölelte e cudar életet,
akár zokogó gyermekét anyai kar.

Csönd lett. Miértek zaját nyelte el a hit.
Az apokalipszis hirtelen megszakadt.
A remény ladikja sokakat partra vitt,
és újra béke volt a horizont alatt.

Rokon lelkek

Olykor úgy érzem, már több száz éve alszom,
ajtómon az idő rút körme kaparász.
Banyaláz verte, régvolt királykisasszony
vagyok - elkopott, színe vesztett kanavász.

A magány mellém bújik, bús árvagyerek,
„gyere no, elférsz mellettem századokig”.
S ti mind, rokon lelkek társasága, gyertek,
bennem múlt világok reménye álmodik.

Képzelt beteg

Fájt sokáig, majd jött a fantomfájdalom, 
akár torzója a levágott egésznek. 
Ti meg nem születettek, vajon hány dalom 
sorsa lesz még szárnyalás helyett enyészet?

Látszólag jól vagyok, úgymond tünetmentes, 
láz nem fűti csóktalan, aszott homlokom. 
Bajom ha van is, az amolyan kín-csendes, 
s lehet, a hiányt is csak belém-gondolom.

Mint képzelt beteg, néha fel-felkiáltok, 
majd kiírom magamból - placebo, vényre. 
Rossz nyavalya ez, mint valami átok, 
s mégis: meggyötörne, hogyha véget érne.

Elrabol a tavasz

Mint kit szíven szúrt az első tavaszi napsugár, 
támolygok, ahogy rám zuhan az ég kéklő vére, 
s míg szokja szemem az arany kikelet-lobogást, 
lelkemhez bújik a fény egy hosszú ölelésre.

Májusok emlékét viszi a vérem robogva, 
s bolonddá tesz jó előre a kócos április. 
Ahogy Napot a tél orvul az égről lelopja, 
a tavasz újra és újra elrabol engem is.

Fűszeres éj

Hűvös csókkal, gyöngéd
érintéssel ér el hozzám az éj,
illata mint frissen őrölt,
finoman pergő, lágy fahéj.
Belémkarol, kikísér a kertbe,
lábamról lehúzza az ósdi papucsot,
leültet az öreg fenyő alá,
talpam alatt megzizzennek a tobozok.
Furcsa, reszkető árnyak nőnek,
lila brokátba bújik a kert,
eggyéolvad lassan a mélykék
odafönt és az opálos idelent.
Súg-búg a mélyülő sötétség,
az éj neszezve jár köröttem,
megborzongok, ahogy egy ág
tompán megreccsen fölöttem.
Fogva tart a pillanat varázsa,
fűszeres illatával marasztal az éj,

tűnődésemből rebbenve ébreszt

a pajkos kedvű augusztusi szél.

Óceán ég alatt

A januári ég ma óceán,
s tajtékot vetnek rajta a szelek.
Vihar készül a habok taraján -
ne vigyen el, magamba rejtelek.

Gerincem ívén száz villám cikáz,
szemedből rám tekint a horizont.
Csak nézed, ahogy elsodor a láz,
s fénylő prizmaként színeimre bont.

Homlokod ködös-szép tengerén
a hullámverés lassan szelídül.
Míg örvénylik bennünk a ˝te meg én˝,
messze fut a széllel az ˝egyedül˝.

Ébredések

Alig-rügyeit magára zárta a kikelet
- fenyegető kis öklök százezer ághegyen -,
toporzékol odabent a várás, a ˝nem lehet˝,
szirmaira hullik a rózsa vérű türelem.

S mikor e megtorpant tavaszban kinyílik a Nap,
elmosolyodnak az ázott ballonkabátok.
Tél gyötörte arcokba a fény jókedvet harap,
s e fényben lassan én is magamra találok.

Végtisztesség

A tél mára fogatlan kutya lett,
koszlott bundás, vérző ínyű pára.
Szájából a jéghideg lehelet
deret von a tavasz ablakára.

Gazdátlanul, szűkölve bolyong a
zúzmarás, hajnalba halt tereken.
Se holnapja, se elásott csontja –
ha majd vége, csendben elvermelem.

Makulátlan négysoros

Ne ámítsd magad, lelked már sose lesz fehér -
mióta világra vajúdtak, csak egyre szennyesebb.
Csak a szóra éhes papír, az makulátlan,
s a lepedő, miben majd végnapjaid tengeted.